Idén (2004. Június 7 – 14.) a Néra szurdokvölgye (Cheile Nerei N.P.) látogatása lett betervezve. Ketten vágtunk neki Jani barátommal. Indulás: Nagyváradig autóval, mert a nemzetközi vonatjegyek elég drágák, viszont Erdélyben már olcsón utazhatunk. Ketten összesen 20.000,- Ft-ot váltottunk lei-re, ami ekkor 3 M lei-t ért. Még itthon 5.000,- ért vettünk kaját, 4.000,- ért filmet, és tulajdonképpen ennyiből megúsztuk az egész utat. Tehát: Nagyvárad- Temesvár- Berzovia- Oravita- Szászka volt az útvonal. Vonattal, busszal, stoppal felváltva mentünk. Mivel turistatérképet nem sikerült szereznünk a helyszínről, Nagy Balázs térképvázlatára támaszkodtunk. Ezzel tökéletesen el is lehet boldogulni, ráadásul a turistajelzések – ha nem is túl gyakoriak – követhetők. Aki ismeri a román tömegközlekedést, az tudhatja, hogy 1-2 napot rá kell szánni az útra, még ha pár száz km-ről is van szó. Hétfőn korán (hajnali 4⁰⁰) indultunk Berettyóújfaluról, de szerencsére este már Szászkán sátoroztunk, a szurdok bejáratánál. Viszonylag kevéssé látogatott hely, rajtunk kívül nem is láttunk sátorozó turistákat, kivéve egy alkalommal, amikor sziklamászó román barátaink kúsztak a falon. De ez még az elején volt, utána senki.

 Már a szurdok elején találkozhatunk a sziklafalba vágott ösvényekkel. A turistajelzés felváltva vezet a Néra jobb és bal partján, úgyhogy gázlókon kell átvágni, helyenként pedig függőhidak is találhatók. Az első nap egy gázlón keltünk át, kikerülve így véletlenül az első sziklafalba vágott ösvényt, mert egy kissé túlmentünk a jelzett turistaösvényen, és később csatlakoztunk hozzá. A folyón simán át lehet kelni, de a sodrás elég erős ahhoz, hogy összekapaszkodva menjünk egy- két részen, mivel nem szeretnénk elcsúszni, féltve a fényképezőgépeinket. Egyébként nem árt ilyenkor nylonzsákba, vagy kis műa. hordóba csomagolni az ázástól féltett értékeinket.

A táj nagyon szép, lassan, fotózgatva haladtunk előre. A Néra partjától eltérve, egy híd után a Beiul- patakot kövessük, mivel ennek mentén található egy csodálatos vízesés és egy forrástó, a Bég szeme nevű kis tó. Ez kb. 3 – 4 órás kitérőt jelent, de nem érdemes kihagyni, annyira szép. Az úton haladva elérünk egy szállást, közvetlenül mellette egy pisztráng-neveldét, és ezen keresztül áthaladva még félórányi séta után elérjük a tavat. A fény beesési szögétől függően a legkülönbözőbb zöld és kék árnyalatokban pompázik a kristálytiszta vizű tó, fotóztunk ezerrel. Pár méterrel fentebb található a vízesés. (Erről jut eszembe, hogy iható vizű forrással nem találkoztunk úton- útfélen, ezért ha láttunk egyek azonnal feltöltöttük ivóvízkészletünket, vagy a közelben vertünk sátrat. Például a Demján- szállási sátorhelynél teljesen kiszáradt forrással találkoztunk.) Délután teljesen eláztunk, úgyhogy a pisztráng-nevelde alatti szálláshelynél vertünk tanyát, rendezve sorainkat. A pisztrángos nyanya nagyon rendes volt (bár a kutyái nem bírtak minket), tőle kaptunk vizet, és vettünk két pisztrángot is vacsorára.

Másnap mentünk a „Demján”- szállásig, 3 órás út után értük el. Nem mentünk tovább, fotózni szerettünk volna a környéken zsák nélkül, de délután megint eleredt az eső. Az esők közti szünetekben azért ki-kinézegettünk a sátorból egy-két kép erejéig, sőt előre is mentünk egy darabon a turistaösvényen. Ilyenkor a nagy pára miatt teljesen esőerdei hangulat uralkodott a bükkösben. Még a délelőtti napsütésben fedeztünk fel egy sütkérező erdei siklót. Egyébként gazdag az állatvilág, szalamandrákkal, havasi cincérekkel, lábatlan gyíkkal, nagy ezerlábúakkal, stb. találkozhatunk folyamatosan.

Reggel folytattuk a „Vogiun”- szállás felé utunkat. A sziklafalba vágott ösvény egy helyén láncok segítik az túrázót, mivel a vizes mészkő elég csúszós tud lenni, és az ösvény kissé lekopott ezen a részen. Hátizsákkal pedig nem vicces belezúgni itt a folyóba, mert ezen a részen viszonylag mély is lehet. Ezt elhagyva áttértünk gázlón a folyó túloldalára, követve a jelzést (piros). Innen már szép kanyarokat ír le a folyó. Ha ezen az oldalon haladunk tovább elérhetjük az ördög tavat, de odáig jó darabot kell megtenni. Mi nem a jelzésen haladtunk, hanem újra kerestünk egy gázlót, és átkeltünk a „Vogiun”- szállás felé, hogy majd ott letáborozunk, de egy román paraszt félreérthetetlen nemzetközi jelzések és egy kapanyél látványos segítségével elhajtott minket. Végül is van még a tanya előtt bőségesen hely, ami alkalmas a sátorverésre, de mi már akkor inkább mentünk tovább előre. Forrást különben sem találtunk, az pedig az esti főzéshez szükséges víz miatt azért nem árt, főleg amióta smack függők lettünk.

Egy kissé eltérve a folyótól folytattuk utunkat, turistajelzést nem találtunk (elvileg kellett volna, hogy legyen), az ösvények pedig össze- vissza szabdalták a hegyeket. Szerintünk az utóbbi időben ez az oldal nem volt annyira látogatott, a turistajelzéseket nem újították fel. Viszont a tanyákat összekötő úthálózat akadt bőven. El is keveredtünk egy kissé, de egy barátságosabb román segítségével megtaláltuk a Nérához vezető utat. Hálánk jeléül készítettünk róla egy portrét, ő pedig rövid álldogálás után az elmaradt pénzadomány hiányának élményével csalódottan távozott

Igazából fentről akartuk megtekinteni a szurdokot, ami egy helyen sikerült is, de nagyon valószínű, hogy nem azon az ösvényen mentünk, amin kellett volna. Végül is 12 órás gyaloglás után megpihentünk egy kis vízimalomnál. Itt már találtunk egy függőhidat, megkönnyítve az átkelést. (A legutóbbi gázlónál majdnem mellkasig merültünk, ez nem tett jót a zsákban lévő cuccoknak, bár a fontosabbak be voltak csomagolva nylonba.)

Másnap a cuccokat sátorban hagyva visszafelé mentünk egy darabon, hogy megláthassuk az Ördög- tavat. Az útleveleket és a pénzt persze mindig vittük magunkkal. A tótól egy kicsit többet vártam a Bég szeme tó után, de ez is nagyon szép volt. Egy napot elfotózgattunk így, lassan visszatérve a sátorhelyhez. Délután henyélés a napon, Janin pedig már mutatkoztak az elvonási tünetek, ugyanis elfogyott a cigije. Azt mondta, hogy ez nagyon rossz, bár én nem tudtam együtt érezni vele.

A következő éjszaka után megérkeztünk Újsopotba (Sopotou Nou), ahol bevásároltunk, ugyanis egy deka kajánk nem maradt. Itt feltehetőleg a település kulturális központját megtestesítő épület tövében iszogattunk a helyi elemekkel, próbálva ápolgatni a nagy múltra visszatekintő, ám nem mindig felhőtlen román- magyar viszonyt. Ennek jegyében az egyik surgyélán teljesen berúgott a tőlünk ajándékba kapott fél üveg rumtól. Tekintettel a közelgő helyhatósági választásokra minden település plakátokkal volt tele, így úton-útfélen szívélyes román politikusok meghitt, bizalomgerjesztő mosolyával találkozhattunk.

A faluban szembesültünk a ténnyel, hogy másnap 15⁰⁰- kor megy busz legközelebb, stoppal próbáltunk tovább haladni. Ily módon estig sikerült Anináig eljutnunk. Itt aludtunk, majd másnap innen Carasováig, és Resitáig. Resitából már indult vonat, de mi sem természetesebb, hogy csak naponta 2-szer. A délelőtti 11⁰⁰-es járatra már nem tudtunk benevezni (hajszál híján maradtunk le), így 4 órai várakozás után adatott meg hogy tovább jussunk Temesvárra. Innen még elvergődtünk Aradig, de aztán végképp megrekedtünk. Mivel nem volt kedvünk még fejenként 3.000,-ret fizetni, hogy elvigyenek Szegedig, megvártuk a hajnali vonatot, és így sikerült röpke 50 óra után hazatérni. Ehhez mondjuk, hozzátartozik, hogy még Temesváron szintén hajszál híján késtük le a buszt Nagyváradra, míg átügettünk a buszvégre.